A kékfestésnek világszerte több évszázados hagyománya van

A KÉKFESTÉS ELŐZMÉNYEI

A kelmefestést és a textilnyomást tartjuk tehát a kékfestés előzményeinek, amelyek gyakorlatában egyrészt a kék szín festéséhez a festőcsüllenget (Isatis tinctoria), illetve az indigót (Indigofera tinctoria) használták, másrészt a nyomódúcok alkalmazásával mintás kelméket állítottak elő. A két eljárás külön-külön iparág, de egy műhelyen belüli gyakorlatukat is megismertük (Vydra 1954; Domonkos O. 1981).

A kék színt adó két festőanyag versenyére a 17. századi hajóutak felfedezései után került sor, amikor az Afrikát megkerülő hajókaravánok nagy tömegben hozták Indiából Európába az indigót. A spanyol tengeri kereskedelmet a holland flotta megelőzte, magához ragadta a hatalmat, és a legnagyobb behozatalt bonyolította le a 17-18. század fordulóján. A színtartóbb és töményebb, tisztább minőségű indigó használata rendkívül gyorsan terjedt el a posztó- és vászonfestésben egyaránt. A behozott festőanyag gyors ütemben szorította vissza a Türingiában és Franciaországban évszázadok óta folytatott és busás jövedelmet biztosító csüllengtermelést. 1750-1850 közötti időben hazánkban is folytak természeti kísérletek. Eredményei azonban nem veszélyeztették a behozott festékek egyeduralmát (Katona D. 1839).

A 17. század közepén Franciaországban és Németalföldön a mintás keleti textilek is tömegesen megjelentek, az indigószállítmányokkal együtt. Az ún. indienne, a sokszínnyomású textilnyomás rendkívüli divattá vált a francia királyi udvarban és főúri körökben, utánzásuk romlással fenyegette a belföldi kézművesipart francia, angol és német területen egyaránt. Az új eljárások is ezekben az országokban váltak leghamarább ismertté, többek között a textilnyomás egyik speciális ága, a reservenyomású kékfestés is. Ennek terjedését nagyban előmozdította a szakmában jártas hugenották szétrajzása, menekülése Franciaországból, valamint a németalföldi kereskedelem által terjesztett áru is. A 17. század végén már jelentős mű az ún. Porcellan Druck, a keleti kék-fehér mintás porcelánok színhatását utánzó reservenyomást jelölő szakkifejezés a kékfestésre vonatkozott. Európai terjedését Forrer könyvéből (1898) jól nyomon követhetjük.

MINTAKINCS

Az európai textilnyomás általános történetéből, a középkortól kezdve szinte napjainkig, az a jellegzetesség figyelhető meg, hogy többnyire a szövött textilek mindenkori divatos mintázatát igyekeztek olcsóbb változatban a szegényebb néprétegek számára is elérhetővé tenni, tehát olcsó nyomástechnikával utánozták azokat. Ez éppen úgy érvényes a bibliai jelenetek vagy életképek ábrázolására, mint a brokátok, selymek mintázatának átvételére. A kékfestésben is nyomon kísérhetjük a folyamatnak több állomását is.Az Ádám és Éva jelenet vagy a zenélő rokokó pár, de a Felső-Magyarországról is közölt Krisztus feltámadása jelenet jól ismert a 17–18. századi szövött emlékekről a német területeken.

A 18. század textil- és papírtapétáinak mintakincsével sok rokonságot mutat a kékfestés e korból származó rétege. Hazai példáját nemcsak a már említett pozsonyi vitákból ismerjük, ahol a vászonnyomók és a tapétakészítők is végeztek indigóval festett reservenyomást. Egy ceglédi, papírra nyomott könyvelőzék 19. század közepi mintájának szinte azonos kékfestőváltozatát találtuk meg a hajósi kékfestő műhelyben, valamint a Sopron megyei Csepreg egy megszűnt műhelyének hagyatékában is.

Az egyszerűbb kockás, körkörös damasztszövések mintáival az ország több kékfestő műhelyében találkozhattunk. A legkorábbi évszámos darab 1815-ből való, a ceglédi múzeum őrzi. De említhetjük a pápai műhely mintakönyvének számos, szövést utánzó mintáját éppúgy, mint az ország északi területén elterjedt változatokat. Az 1960–1970 körüli években a Duna-Tisza közén hasonló mintafákkal még készültek asztalterítők és bugyorkendők.

A 19. század elejének empire stílusú, csíkos szövött textilmintái szépen vannak képviselve a kékfestés motívumtárában is. Ezeket ágyneműre, ruhaanyagra egyaránt nyomták.

A népi hímzések köréből is találkoztunk néhány keresztszemes szegélyminta kékfestőváltozatával, de az új stílusú kalocsai nagyrózsás motívumokat is használták 1940–1950 között a kalocsai kékfestő műhelyben.

A kiragadott konkrét példák mellett a divatszerű motívumvándorlás nagy méreteit figyelhettük meg a 19. századi anyagban. Az ország egymástól távol eső műhelyeiben méretre és rajzolatra pontosan egyező végmintát, szegélymintát, díszítményeket találtunk. A magyarázatot maguk az ügyes mesterek adták meg. Egy nagyon divatos mintának a rajzát vagy kis textildarabját könnyen megszerezték, és azt elkészítették, vagy formakészítő specialistákkal elkészíttették, és a következő tavaszi vásáron már konkurensként vitték árujukat vevőik elé.

Egyes források szerint a kékfestőminta készítésére specializálódott vándorló legények sok igényt elégítettek ki, addig maradtak egy-egy műhelyben, amíg az óhajtott számú új minta el nem készült. De üzleti levelezésből hiteles leírásaink és mintacsíkjaink is maradtak a pápai műhelyben, amelyeket a Vorarlberg tartománybeli Hard műhelyeiben készítettek. Hasonló szerepet vállaltak a cseh és morva textilközpontok egyes mühelyei, így a csehországi Dvuor Králové egyik üzeme is, ahol a fafaragás jellegzetes és nagyszámú szerszámkészlete 1965-ben még hiánytalan volt. Innen a két háború között szállítottak Magyarországra kézi nyomásra alkalmas mintafákat.

A kékfestő használata

A kékfestőt egyrészt a női és férfiviseletben használták fel, másrészt lakástextilnek. A mérleg a viselet javára billen, hiszen egy családon belül is több személynek volt szüksége akár több öltözetre, s ezek elhasználódása is gyorsabb volt, mint a lakástextileké.

A viseleten belül természetesen a női öltözetek különböző darabjai adták a többséget, míg a férfiviselet szerényebb választékkal, használati körrel vette ki részét. A női viseletben a legváltozatosabb motívumokkal készültek a ruhaanyagok. Általában a csíkos mintákat kedvelték a rakott szoknyához, mert járás közben elővillantak a virágos, vízfolyásos vonalak. De az apró petty, virágmotívum is szokásos volt szoknyára és blúzra is. Ezeket azonban inkább az idősebbek viselték. Egyes vidékeken a szoknya alját díszítő ún. koszorú nyomása is divatos volt. A kékfestő virágja lehetett fehér, világos vagy sötétebb kék, kék-fehér, sárga-fehér, sárga-zöld, zöld-fehér, orange-fehér. A kelme indigós színváltozatai a középkék vagy búzavirágkék, sötétkék, bronzvörös. Az egyszerű, ún. sima kék kötényeket a házi, ház körüli, hétköznapi munkákban használták. Kimenőre vagy ünnepi viselethez díszesebb darabok készültek. Ezeket rendszerint koszorús, bordűrös virágos csíkokkal, vagy a kötény sarkaiba helyezett csokrokkal mintázták. A fej- és vállkendők szintén sok lehetőséget adtak a művészi kivitelezésre a csokrok, két-három soros szegélydíszek összeválogatása révén, de az egyszerű baboskendők is nagyon kedveltek voltak. A férfiviseletben az egyszerű sima sötétkék félkötény, néhol a melleskötény volt használatban. Egyes vidékeken az ünnepi viselet tartozéka volt a koszorús változat, ahol az alja és a két széle is virágos szegéllyel volt mintázva, sőt a két alsó sarokba madármotívum is került. A sima kék gatya a paraszti nyári öltözetben több helyütt megtalálható, a kubikusoknál jellegzetes, a bő ing és gatya pedig a csikós- és gulyásviselet hagyományai közé tartozik. Az aprómintás ing a földműves nép körében is kedvelt volt vidékenként, míg a piszkosabb munkát végző kovács-, lakatos-, kékfestőlegények, mesterek általánosan viselték. Zsebkendőt pettyes, virágos, állatmotívumos, harci jelenetes változatban egyaránt ismerünk, használata a katonaság révén vált elterjedtté. A nők nem használták, ők fehér, hímzett zsebkendőt varrtak viseletükhöz.

A lakástextilek körében korai adatokat ismerünk asztalterítőkről és ágyneműről. Ez utóbbi általában nagymintás, a 18. században figurális, bibliai témákkal díszített. A múlt századtól napjainkig a csíkos, indás, virágos-leveles motívumok kék-fehér, sárga-zöld stb. színváltozatokban díszítették a dunyhahuzatokat, de a fehérágyra tett terítőket is. A múlt század végén alakult ki a „reggelizőabrosz”, „ebédlőabrosz” divatja. Az elsőnél a szegélydíszen belül virágcsokrok kíséretében tejes-, kávéskanna, cukortartó, csésze, kifli, perec motívumok vannak, az utóbbin pedig az ebédhez terített asztal tányérokkal, mellé- vagy ráhelyezett kés-villa-kanál mintázatával. Városi kispolgári hatásra, esetleg többszínű változatban készültek. Rendszerint kelengyébe vagy házasságkötési emlékként rendelték ezeket. Anyaguk erős házivászon, városon lenvászon. Az ún. „ajtóruha” a konyha bejáratát függönyözte el nyári időben, távol tartva a legyeket a nyitott konyhától, lakástól. – Az abrosznak is használt, vele azonos méretű batyukendőt is itt említjük meg, ez jellegzetes kockás mintázatú, s a piacra vitt zöldség, baromfi háti cipeléséhez ma is használják a Duna-Tisza közén.

Külön kell megemlítenünk a kékfestő gyászban való viseletét, szinte fekete hátterű sötétkék mintás szoknya-blúz, kötény és fejkendő összeállításban. Ismert az ún. „Kossuth-gyász”-kendő, illetve -öltözet Kazárról. A „halottas abrosz” sárpilisi példánya szekszárdi műhely készítménye 1880 körül. Az ún. „gyászágy” ritka előfordulását Nógrád megyéből, Hollókőről, Heves megyéből pedig Átányból ismerjük.

Az alapanyagként használt vásznak finomabb fajtái gyári készítésű pamutvásznak, ezekből a női viselet, az ágynemű és a férfiak ing-, kötény-, zsebkendőféleségei készültek. Erős lenvásznat vagy házivásznat kívánt az asztalterítő, ajtóruha, batyukendő, valamint a csikósok, gulyások, kubikusok viselete.

Az egyes műhelyek vásári körzeteinek gyűjtése közben mód nyílt a táji, nemzetiségi sajátságok megfigyelésére is. Így a magyarok körében inkább a fehér, kék-fehér mintás ruhaanyagok és kendők, kötények voltak a kedveltek. A németek a nagyon sötétkék alapon kék aprómintákat viselték. A vendek a bronzvörös alapon zöld virágosat keresték. A szlovákokra az élénk, fehér-kék, kék-sárga, nagy fehér virágos anyagok voltak jellemzőek.

A korosztályok ízlése is megnyilvánult a minták színében és nagyságában. A fiatalok az élénk, vidámabb, feltűnőbb anyagokat, az idősebbek a szolidabbakat választották. A férfiaknál a koszorús, virágos kötényt csak legénysorban volt szokás viselni.

E főbb jellegzetességek természetesen időben és tájilag rendkívül sok változatban, néha ellentmondásosan jelennek meg a vásári körzetek leírásában, a hagyományos ízlés mesterek által közölt adataiban. Egy-egy mester körülbelül 20-50 kilométeres körzetben járt vásárokra, néha öten-hatan is összetalálkoztak a jelentősebb centrumokban, utcát képezve a sátrak sorában. Ezen a körön belül ismerték a helyi ízlést, szokásokat, divatalakító személyeket. A századfordulóra kialakult a kisebb-nagyobb piaci körzetek tiszteletben tartása, különös tekintettel a gyáripari termékek amúgy is nyomasztó konkurenciájára .

Századunkban a két világháborút követő anyaghiány, a népviselet gyors változása, a kivetkőzés, csökkentette a kékfestő iránti keresletet, előtérbe kerültek az olcsóbb, városias kartonok. A kékfestő műhelyek száma jelentősen megcsappant, napjainkban mindössze tizenöt mester dolgozik. Az 1930-as években kezdett elterjedni az indantrénnal való festés, ami a városi igények kielégítésére is alkalmassá vált. Így azután az 1960-as években megújuló kékfestődivat éppen az indantrén szép színének, jó tulajdonságainak köszönhetően ismét fellendítette a még működő műhelyek munkáját. A városi viseletben a népművészeti értékű mintakincs rendkívül vidám és kellemes színfoltot jelent. A lakástextilek körében tartós használata alakult ki. A megújulást az iparművészek és a műhelyek közösen teremtették meg, közülük többen a Népművészet Ifjú Mestere, illetve a Népművészet Mestere címet nyerték el.

Kékfestés kezdetei Magyarországon

A kékfestés Magyarország egyik legrégibb iparága, amely a 18. század közepétől terjedt el nagyobb mértékben hazánkban. A középkorban a különféle vásznak, posztók színezésével foglalkozó kelmefestők még csak a városokban és a kolostorokban űzték mesterségüket, amely akkoriban még a művészetek közé tartozott.

minták Az első kelmefestők bajor, szász és flamand kézművesek, illetve szerzetesek voltak. Magyarországon Sopronban és szomszédságában találkozhatunk a mintás szövetek legkorábbi emlékeivel. A festőmesterek sokat vándoroltak az országban, ami nagymértékben elősegítette az egyes új eljárások terjedését. A Nyugat-Magyarországon működő kisebb-nagyobb manufaktúrákban egyre több külföldi munkás dolgozott, így az ország e részén található műhelyek hamarosan fejlődni kezdtek. Ezek egy része ma festőházként ismert. Az országban több helyen, Győrben, Veszprémben, Pápán, Szegeden, Kecskeméten, Késmárkon, Szendrőn, Sopronban is működtek kékfestő műhelyek, kékfestő házak.

A kékfestőmuhelyek manapság idegenforgalmi látványosságok. A festőműhelyek a működtetésükhöz szükséges nagy vízigény miatt, leggyakrabban folyóvíz mellé települtek.
A kékfestés széles körű elterjedését a mesterremek-előírások, hagyatéki leltárak tételei, árszabások áruféleségei, az egyes műhelyek üzleti feljegyzései, népviseleti ábrázolások, körözések személyleírásai, lopások és rablások kárjegyzékei egyaránt folyamatosan bizonyítják a 18. század közepétől. A kékfestő kifejezést 1770-ből, a pápai Bengely István panaszos leveléből olvassuk először, majd egyre gyakrabban találkozunk használatával az új eljárás megjelölésére.

Az írott emlékek mellett néhány idevágó korai tárgyi emléket is megismerhetünk. Így a legkorábbi évszámos kékfestő kelme 1783-ból, Körmöcbányáról való. Az ágyhuzatként használt kelmén zenélő rokokó pár látható egy fa alatt. Az Ádám és Éva jelenet rokokó fafaragású nyomódúcai pedig Balassagyarmat, Kassa és az Árva megyei Velicna műhelyéből kerültek múzeumokba.

Az új festőeljárás a már működő kelmefestő műhelyekben meghonosodott, mindenhol igyekeztek kihasználni a divatos kelmék konjunktúráját. Ezt nagyban mintázógép elősegítette a sajnálatosan fejletlen magyarországi textilipar helyzete, szűk termelési kapacitása. A mezővárosi és falusi műhelyek a 19. század közepén a közvetlen környékük helyi igényeit figyelembe véve állították elő termékeiket, alkalmazkodva nemzetiségi ízléshez és hagyományokhoz. A hazai piacot osztrák, cseh és morva gyárak textilei árasztották el, ami ellen a Kossuth által alapított Iparegylet a „honi” ipar támogatását hirdette meg. Sok szép tárgyi emléke maradt fenn az ún. „honi mozgalom”-nak, bár méreteiben sem az, sem a Védegylet nem érte el kitűzött célját.

Az ipari méretű termelés az óbudai Goldberger kékfestő műhelyéből nőtt ki, a céhes kereteket mellőző királyi engedély segítségével. A kézinyomást már 1841-ben háttérbe szorította a francia Perrot által 1834-ben feltalált, szakaszosan nyomó gép munkába állítása. A nemzeti piac alakulásába is elsősorban a céhen kívüli gyárak szóltak bele, így több óbudai textilgyár. A falu számára dolgozó műhelyek vásári körzeteit részleteiben külön tanulmány mutatja be (Domonkos O. 1977–78). Míg 1890-ben 414, addig 1940 körül már csak 70 önálló műhely dolgozott az országban.

A kékfestés múzeuma Pápán

Pápa belvárosában áll egy eklektikus stílusú emeletes ház, amelyben több mint egy évszázadon át öröklődött az utókorra egy tradicionális kézműves mesterség a kékfestés. A régi festőmedencékkel teli úgynevezett „küpa -szoba”, a kézi mintanyomás végzésére szolgáló „tarkázó-szobák” éppúgy arról mesélnek, milyen volt a kelmefestők élete és munkája, mint a kézi hajtású favázas gépek vagy a régi „mintafák”.

A szászországi Sorauból származó Carl Friedrich Kluge 1783-ban előbb Sárváron alapított egy kisebb műhelyt, majd átköltözött Pápára, a mai múzeum helyére. Az általános gazdasági fellendülés nyomán 1883-ra Kluge-firmae az egész Dunántúlon egyik vezető cége lett és ez a virágzás a monarchia boldog békeévein is átívelt.
A különleges mesterség olykor művészi nívót is elérő műhelytitkait hét nemzedék örökítette át magyar földön apáról-fiúra, amíg abba nem hagyták a kékfestő-kelme gyártást.

Egy szakmai lap a következőket írta:: „Elengedhetetlen volna egy olyan múzeum létrehozatala, amely hivatva lenne bemutatni a textilipa fejlődését a primitív kézi nyomástól napjainkig, a fejlett nyomdatechnikáig. A Kluge-féle Kékfestő-üzem átalakítható lenne olyan múzeummá, melynek Európában alig akadna párja…” Az üzem műemlék lett, a múzeum pedig már több, mint negyven éves.

Sorra újították fel és nyitották meg a látogatók előtt az újabb és újabb helyiségeket: előbb az egykori műhelyeket, aztán az úgynevezett „mosóhídat”, majd a „kisgyárat”.
Egy emberléptékű hely a pápai kékfestő múzeum. Nemzedékek divatjának és a szaktudás becsületének a tanúja.

A műhely a Tapolca-patak mellé települt, ahol könnyen biztosítható volt a festéshez szükséges nagy mennyiségű víz. Az épületet a 19. sz. végén alakították át, amelyhez egyemeletes házat is építettek. Ennek földszintjén létesítették az üzletet a kékfestő áruk eladására. A nagy múltú pápai Kluge-üzem széles választékkal és jó minőséggel állandó vevőkört alakított ki.

Az üzem egyik fontos helyisége volt a fekete konyha, itt történt a vászonáruk kifőzése, és festése. Itt végezték a kelmék keményítését is. A falat feketére meszelték a katlanok füstje és a kifröccsenő színes folyadékok miatt. Ebben a szobában kívülről fűtött 2-300 literes vörösréz üstök sorakoztak, melyek fölött a falból egy farúd, a tokni állt ki. Ezekre rakták a még víztől csorgó végeket. Főzés közben megjelölték a kelmék keményítős oldalát, nehogy erre mintázzanak, mert azok a főzés ellenére is foltosra színeződtek volna. A keményítésnél fából készült keményítőkarikán húzták át a vásznat, hogy a felesleges keményítőt ki tudják belőle préselni. A szoba sarkában sok helyen kút is állt, melyből a főzésekhez és az öblítésekhez szükséges vizet nyerték.


A "fekete konyha". Itt keményítették a vászonárut festés előtt	A küpa, ahol a kelmét kékre festették	Az indigót ilyen vas- mozsarakban őrőlték

A kifőzött áru aztán a szomszédos helyiségbe, a "küpa-szobába" került. Itt állt egy vasmozsár, ami timsó, vas-gálic, réz-gálic aprítására szolgált. Ebben végezték az indigó őrlését. A kockaindigót feldarabolták, majd az őrlőtálba tették, kicsinyenként vizet öntöttek rá és mozgatták, görgették a benne levő vasgolyókat. Időnként leöntötték a tetejéről az iszapos folyadékot. A festéshez előre elkészítették a tömény indigócsávát. Új oldat keverésekor vagy azok felfrissítésekor ebből adagolták a kádakba a festéket. Itt, a küpa-szobában történt a végek festése. Itt sorakoztak a festőmedencék, a küpák. Ezek eleinte vörösfenyőből készültek, de mivel ebből hamar megszökött a festékoldat, a századforduló óta a falazott, betonozott kádak terjedtek el. A medencék fölött ráfok lógtak csigaszerkezeten. Eleinte a ráfok fából készültek, a kerületükön kis akasztókampókkal. Később terjedtek el a vasból készült koronaráfok. A nagyobb ütemű termelés idején jelentek meg a csillagráfok. Itt már az áru mindkét széle rögzítve volt, és a csavarmenet segítségével a két ráf egymástól eltávolítható volt, így az áru kifeszült. Csigák segítségével engedték az oldatba a ráfokra függesztett árut úgy, hogy a folyadék egytenyérnyire ellepje. Fél óráig hagyták festődni a kelmét, majd a felszínre húzták levegőztetni.

A fehér anyag sárgászöld színben emelkedett ki a medencéből, majd egyre sötétebb zöld lett, és végül világoskékre változott. A ráfról lelógó vászon rétegei közé pálcával benyúlva óvatosan mozgatták meg a rétegeket, ezzel is gyorsítva az oxidációt. Különösen vigyázni kellett arra, hogy a mintázott végeknél nehogy leverjék a fedőmasszát, mert az anyag akkor ott is elszíneződött volna. A fedőanyag, a pap alatt ugyanis festetlen maradt a vászon, még a hátoldalon is. Minél többször ismételték meg a csávafestést, annál sötétebb színű lett a kelme. A sötétkék szín eléréséhez kb. 8-10 merítésre volt szükség. Négy-öt merítés után aztán megfordították a vásznat úgy, hogy ami addig felül volt, most alulra kerüljön, hogy ne legyen árnyalatnyi különbség sem az ülepedő vegyszerek miatt. A kellő színárnyalat elérése után az anyagot a lecsorgás után a fekete konyhában savazták. Kénsavas, sósavas oldatban öblítették ki a vásznat, vagyis lemaratták róla a fedőanyagot. Ekkor tűnt elő a mintázat. Kétszeri tiszta vizes öblítés után került sor a szárításra.

A kékfestés utolsó
művelete a mángorlás,
melyet a tehetősebbek
ilyen gépekkel végeztek

A mintázáshoz szükséges fedőanyagot, a papot más és más összetételben készítették. Általában több hónapra való mennyiséget főztek belőle. Nyirkos, hűvös helyen tárolták, hogy ne szikkadjon ki, és ne romoljon meg. A fehér mintához állandó papot használtak, és ha ehhez különböző pácot kevertek, világos-, sötétkék, sárga, narancs, zöld színű mintákat is elő tudtak állítani. A mintázást a tarkázóasztalon végezték. Mellette volt a sasi, mögötte pedig a mintaállvány. Mintázáskor a vásznat az asztalra terítették. Először mindig a teljes mintákat készítették el. Fontos volt, hogy ne legyenek elcsúszások, hézagok az illesztéseknél, mert ez a műhely szégyene lett volna a piacokon. Azután szárították a kelmét, a mennyezet gerendáira szögelt léceken. Így a minta nem kenődött el. A sasi egy láda, amelyben sűrű keményítő volt, tetején két kerettel. Az egyiknek viaszosvászon, a másiknak molinó volt a feneke. Ebben kenték el a fedőmasszát. A mintázás művelete nagy gyakorlatot igényelt. Az apró, ritka mintákkal nagyon óvatosan kellett bánni, nehogy elkenődjenek.

A nagyobb mintákat megfelelő ritmusban, erősebben-gyengébben ütögetni kellett. Az erősebb munkához tarkázókalapácsot is használtak. Amikor a mintázás kézi műveletét a szakaszosan nyomó Perrotine-géppel helyettesítették, a termelékenység rendkívül megnőtt. A szárító általában az udvar közepén, lábakon állt, vagy az épület homlokzatára volt erősítve. Egyes műhelyekben fedett szárítókat is kialakítottak, hogy eső esetén is tudjanak szárítani. Ez a fedett szárító rendszerint a kocsiszín padlása volt, melyet berácsoztak. A századfordulón már téli szárítók is léteztek, amelyeket gőzgéppel vagy kazánnal fűtöttek.

A száraz végeket végül a mángorlóba vitték. A mángorló egy nagy asztallapból és rajta egy keményfagörgőkön mozgó nagy ládából állt. A vásznak simítását végezték vele. Működéséhez egy lóhajtású járgányszerkezetre volt szükség, amely a ládát az asztalon mozgatta. Ezt a súlyos szerkezetet általában ló hajtotta, de az olyan műhelyekben, ahol ritkább volt a mángorlás vagy nem kaptak bérbe lovat, emberi erővel működtették. A mángorlás kelléke a görgő, az áruhenger. Erre a hengerre hajtották fel a vásznat, majd beburkolták. Ezt helyezték a láda alá, és ezen gördült ide-oda a mozgásba hozott szerkezet. Ez simította ki a vásznat. A mángorlás után a kékfestőt korábban rőfbe, majd méterbe szedték és több rétegbe hajtva vitték az üzletbe vagy a vásárra.